A látássérültek origamira tanításának módszerei és tapasztalatai Magyarországon

Nyomtatóbarát változatPDF változat

A látássérültek origamira tanításának módszerei és tapasztalatai Magyarországon

Elhangzott 1995-ben New York-ban az Origami az oktatásban és terápiában (COET) konferencián

1993-ban két ok motivált arra, hogy elkezdjem a látássérültek origami oktatását.

Az objektív ok az, hogy olvastam a Magyar Origami Magazinban a Britt Origami Szövetség (BOS) tájékoztatóját a COET-ről (Conference on the use of Origami in Education and Therapy), amelyet Hollandiában szándékoztak megszervezni.
Tudomást szereztem arról, hogy külföldön valószínűleg tanítják a vakokat és gyengénlátókat origamira, hiszen a felsorolt előadástémák között ez is szerepelt.

A másik ok szubjektív, hiszen én is látássérült vagyok. Látó, egészséges gyerekeket tanítok történelemre és irodalomra, és 7-től 14 éves korig origamira.

De kiket nevezünk látássérülteknek? Ez az összefoglaló neve a vakoknak és gyengénlátóknak. Vak az, aki látásának 95 %-ával, a gyengénlátók pedig látásának 67 %-ával nem rendelkezik.
Öt éve foglalkozok origamival és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Tolna Megyei Szervezetének egyik vezetője, sok látássérült gyereket és felnőttet ismerek.

A COET-ről kiadott tájékoztató olvasása után a lakóhelyemen, Szekszárdon élő, vakon, szemgolyó nélkül született négyéves Bálványossi Zolika szüleit kérdeztem meg, megengedik-e, hogy a kisfiút papírhajtogatásra tanítsam. Beleegyeztek.
Látásból, futólag ismertem a kisfiút, mikor először mentem hozzájuk. Zolika értelmes, barátságos, minden új iránt érdeklődő kisfiú, aki már nagyon várt engem. Bemutatkozott nekem, megmutatta a játékait, beszélt az óvodáról, zenélt a játékzongorán, és verset mondott.

Ezek után elővettem egy papírból hajtogatott házat, és a kezébe nyomtam. Kértem, hogy "nézze meg" a kezével, hogy a háznak milyen részei vannak. Megbeszéltük, hogy hol a ház teteje, oldalai, falai, bejárata. Megkérdeztem akar-e ő is ilyet készíteni. Izgatottan bólogatott. Elővettem egy mindkét oldalán fehér, négyzet alakú papírt. Megkértem Zolikát "nézze" meg, milyen a négyzet alakú papír, amelynek minden oldala egyforma hosszúságú.

Zolika nem tűri, hogy őt bárki vaknak nevezze, azt mondja, hogy ő lát, mégpedig a kezével, és el is tud mindent képzelni. A kisfiú háta mögé álltam, megfogtam a két kezét, és ketten félbehajtottuk a papírt. A hajtást megismételtük többször, hogy a hajtásvonalakat jól ki lehessen tapintani. Így hajtogattuk meg a házat, minden hajtást többször elismételve.

Közben megbeszéltük, hogy van olyan ház, ami nagy, és emberek laknak benne, hiszen ő is ilyenben lakik, egy négyemeletes ház harmadik emeletén. Sok lakás van a házban. Vannak kicsi házak, ólak, amelyben állatok laknak, például libák, kutyák. A rókának nincs háza, de gyakran megy a baromfiudvarba, hogy táplálékot szerezzen magának. A kutya viszont éberen őrzi a háziállatokat, és ugatásával gyakran elriasztja a rókát. Sok ember lakásában cica is van. Zolika kutyát is cicát is simogatott már, tudja milyen a formájuk, alakjuk.

Az első ház után még kettőt hajtogattunk együtt, negyedszer már kevesebbet segítettem. Nem lett nagyon pontos a majdnem önállóan hajtogatott ház, de nagyon megdicsértem a munkájáért. Talán ez volt az oka annak, hogy Zolika nem akarta abbahagynia hajtogatást, pedig több mint egy órája dolgoztunk már. Mindig újabb és újabb házakat hajtogatott egyre önállóbban. A végén már a színes papírt is elővettem, elmondtam, melyik a piros színe a papírnak, melyik a fehér. Zolika nagyon türelmes kisgyerek, nagyon lassan dolgozott, és igyekezett pontosan hajtogatni. Minden kész darabnak örült ő is, én is, és az édesanyja is, aki végig nézte, végig hallgatta, hogyan tanítom a kisfiát. Reméltem, hogy ő majd segít a gyereknek, ha én nem leszek ott. Így is lett. Egy hét múlva azzal fogadtak, hogy Zolika teljesen egyedül hajtogatta meg a házat, az utolsókat már 20 perc alatt.

Második alkalommal kutyát hajtogattunk, ezzel foglalkoztunk a következő alkalommal is, és a ház hajtogatását is átismételtük.
Zolikát a papírhajtogatásban az is inspirálta, hogy már az elején, az első sikeres darabok, hajtogatások elkészítése után mondtam neki, hogy ősszel rendezünk egy kiállítást, ahová az ő munkáit is kitesszük. Hogy lássák az emberek, milyen ügyes kisfiú is ő.
Soha nem siettettem hajtogatás közben. Előfordult néhányszor az is, hogy hiába mentem hozzájuk, nem volt kedve hajtogatni. Ilyenkor játszott a játékaival, én a szülőkkel beszélgettem, nem erőszakoltam rá az origamit. Csak akkor hajtogattunk, mikor Zolikának kedve volt hozzá.

Hajtogattunk először ketten, aztán Zolika egyedül rókákat, libákat, és cicákat is. A cicának külön a fejét, külön a testét. Ez utóbbihoz segédeszközt is készítettem.

Egy kartonlapra ragasztottam a cica fejének és testének hajtogatásfázisait 5x5 cm-es négyzetekből. A papíroknak csak egy részét ragasztottam le, így a hajtogatás részben mozgatható volt. Ennél a modellnél tapasztaltam először, hogy nem praktikus kis papírokat használni, célszerű 10x10 cm-es négyzetekből készíteni a hajtogatásfázisokat.

Zolika nagy türelemmel és igyekezettel dolgozott. Okos, értelmes kisfiú ő, ezért nem értem, miért kell olyan óvodába járnia, ahol vak, mozgássérült, értelmi fogyatékos, halmozottan sérült gyerekek vannak. A szülei is, én is, hiába próbálkoztunk azzal, hogy értelmes, egészséges, látó gyerekek óvodájába vegyék föl Zolikát. Hiába bizonygattuk, nem hitték el, hogy ez a kisfiú önállóan közlekedik, eszik, öltözködik.

Természetesen nem lehet hibáztatni a pedagógusokat, hiszen Magyarországon olyan a pedagógusképzés, hogy a pedagógusjelöltek legnagyobb részét az egészséges gyerekek tanítására, a leendő pedagógusok kisebb hányadát csak a beteg gyerekek tanítására oktatják. Nagyon elszeparáltan, egymástól teljesen elkülönítve tanítják az egészséges és a beteg, de értelmileg ép gyerekeket. Az egészségesek és a látássérültek között nagy a szakadék, és nehezen engednek hidat építeni, a több évtizede kialakult szokásokon nehéz változtatni, az előítéletek falait ledönteni sok-sok energiát igénylő hosszú ideig tartó munka után lehet csak.

1993 őszén megnyílt az a kiállítás, amelyen az én munkáim mellett Zolika hajtogatásai foglalták el a fő helyet. A kisfiú is, a családja is boldog és büszke volt. Jót tett ez a sikerélmény a család minden tagjának.

Aztán Zolika iskolaelőkészítő óvodába ment Budapestre, én pedig hetente egyszer Pécsre utaztam a Világ Világossága Alapítvány Rehabilitációs Intézetébe, ahol vak és gyengénlátó gyerekek tanulnak.
Az első alkalommal a kölcsönös bemutatkozás után megmutattam a gyerekeknek egy elefánt ujjbábot. Megnézték és tetszett nekik. Kérdeztem, ki akar ilyet készíteni. minden gyerek hajtogatni szeretett volna, tizenketten ültek az asztalhoz. Két pedagógus segített nekem, a vak gyerekeknek ugyanúgy fogták, vezették a kezét, ahogy tőlem látták, a gyengénlátók pedig a papírt szemükhöz közel tartva hajtogattak.

Kiválasztottam néhány gyereket, akikkel foglalkozni szerettem volna. Ügyeskezű, ép értelmű, nem halmozottan sérült, vak kislány volt az első tanítványom közülük, a neve Liegner Beáta. Agydaganat miatt két hónapos korában mindkét szemét kioperálták, így most műszeme van. Bea most tizenegy éves, nagyon okos, jó logikájú kislány, kreatív. Ketten voltunk csak a szobában, így alkalom nyílt a beszélgetésre, a meghitt légkör megteremtésére. Az alaphajtásokat tanítottam neki először, úgy ahogyan először Zolikának a háta mögé álltam, és fogtam, vezettem a kezét.

Bea másodszorra, harmadszorra már mindent egyedül csinált. A gyerekek tanulóasztalának szélén perem akadályozta, hogy az asztalon lévő tárgyak leguruljanak. Bea kitalálta, hogyha ennek a peremnek támasztja a papírt akkor pontosabban tud hajtogatni. Nagyon megdicsértem az ötletéért. Szépen, pontosan, türelmesen hajtogatta 20x20 cm-es négyzetekből dupla tölcsérhajtással egy nyolcágú csillagot. A csillag ágait én ragasztottam össze, a "mű" a faliújságra került.
Kértem Beát, "nézze meg" a kezével a csillagot, tapintsa meg, és rajzolja le, milyennek képzeli. Egy csigavonal kerül a papírra, ebből nyíltak ki a csillag ágai.

A következő alkalommal gyümölcsteák tasakját vittem el, ezekből 5x5 centiméteres négyzeteket vágtam. Kíváncsi voltam, hogy felismeri-e Bea, milyen illatú tasakot fog a kezében. Ráismert a citrom, a narancs, az eper, a banán, a fekete ribizli és a kókusz illatára, s rögtön mondtam, hogy ezekhez az illatokhoz milyen színek társulnak.

A gyümölcsillatok felismerését és a hozzájuk tartozó színek neveit többször elismételtük. A kis méretű teatasakokból olyan teás képeslapokat készítettünk, csillagokat, virágokat mint előzőleg a nagyobb méretű papírokból.

Készítettem több kartonlapra teavirágok, csillagok modelljeit. Bea végigtapintotta a modelleket, és egyedül készítette el a virágszirmokat és a csillagok ágait.

A többi gyerek is szerette volna, ha velük foglalkozok, erre is szakítottam időt, így néha egy-egy értelmi fogyatékos látássérült is boldogan vitte magával a kis házat, amelyet ketten készítettünk.

Az ép értelmű gyengénlátók közül hamarosan kitűnt Pénzes Laci (9 éves) a jó kézügyességével és az élénk képzeletével. Neki a madár hajtogatása közben meséltem el a Kék madár történetét. A Kék madárét, "aki" mindenki szívében ott van, akiben békesség, szeretet lakozik, és azonnal eltűnik a boldogság kék madara, ha a rosszindulat, harag, gonoszság uralkodik el az emberi szíven.
Lacit "elvarázsolta" a mese, azt mondta, hogy mindig ilyenről álmodott, s most íme sikerült elkészítenie, a kezébe fognia.

Egy másik alkalommal, mikor Beával foglalkoztam, Laci közénk kéredzkedett, megígérte hogy nem zavar majd minket. Kezébe vett egy papírt, és félre is húzódott. Hamarosan hozta a piros papírból készített madarát, saját modelljét. Elmesélte, hogy ez a madár Dél-Amerikából jött ide és egy csodanarancsot hozott magával. Ez egy hatalmas déligyümölcs volt, Laci az utcán találta, nem tudta mi az, és ezért elnevezte csodanarancsnak.
Laci akkor alkot új modellt és akkor dolgozik szívesen, ha közben mesélek, vagy ő mesélheti a saját meséit.

1994. novemberében karácsonyfadíszeket készítettünk fémfóliás, csillogó papírból. Ennek a papírnak a színét jól felismerték tanítványaim, mert a fényes felület síkos volt, a fehér fele pedig érdes.

A pécsi látássérült gyerekek karácsonyfadíszeit Szekszárdon, látó felnőttek munkáival együtt egy kiállításon nézhették meg az érdeklődők. A gyerekek munkáinak nagy sikere volt, ennek nagyon örültek a kis alkotók.

A Magyar Origami magazinba cikket írtam Beáról, Laciról és a többiekről is, sőt Laci piros madarának rajza is megjelent a magazinban. Ez utóbbinak óriási sikere volt az intézetben, mert ott nyilvánosan, mindenki előtt megdicsérték Lacit, sőt meg is tapsolták.
Ez inspirálta Beát és a gyengénlátó Kovács Katát (11 éves), hogy ők is új modelleket találjanak ki, amelyek megjelenhetnének a magazinban.

Különösen Bea igyekezett nagyon. Ő zsírkőből nagyon jól felismerhető állatszobrokat is készít. Ez a plasztikus tehetsége segíti az origamiban is. Bea első önálló modellje egy tyúkanyó lett.
Bea a pontos hajtogatásnak egy újabb módját találta ki: a szája széléhez emeli és a két ajkához érinti a papírt, és így sokkal pontosabban tud hajtogatni mint előzőleg.

Számomra az is csodálatos ahogy a papírt vágja. Ezt én nem tudom utánozni. A jobb keze hüvelykujjára és mutatóujjára illeszti az olló szárait, az olló élét és a bal kezében tartott papírt lefelé, függőlegesen tartja. Felülről lefelé vágta a papírból a csíkokat, amelyekből emberkét hajtogatott, illetve az emberek testét, a fejét négyzetből, és még füleket is hajtogatott. Az emberke arcát a gyengénlátó Kata rajzolta.

Kovács Kata nagyon okos, kreatív kislány.
1995. áprilisában Pécsen kiállítást rendeztek a látássérült gyerekek munkáiból, a zsírkőszobrokból és a papírhajtogatásokból.
Kata munkáját is nagyon előrelendítette a kiállításra készülés, és Kata is szerette volna hogy modellje bekerüljön a Magyar Origami magazinba. Ezért ő is törekedett új modellek kitalálására. Sikerült is egy jó formájú, ötletes csikóhalat hajtogatni.

1995. februárjától Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába és Diákotthonába jártam, ha tehettem, hetente egyszer - origamit tanítani.

Abban az időben találtam egy olyan papírboltot, amelyben tíz darab nagyon intenzív gyümölcsillatú filctollat vásárolhattam. Így valósággá válhattak Weöres Sándor egyik zseniális versének, a "Variációk" sorai, amelyek különböző érzékterületeket ( a látást, hallást, szaglást, tapintást, és ízlelést ) kapcsolnak össze:

Variáció - írta Weöres Sándor

a hangok illata
az illatok íze
az ízek színe

a színek hangja
a hangok íze
az ízek illata

az illatok színe
a színek íze
az ízek hangja

a hangok színe
a színek illata
az illatok hangja

Budapesten a Vakok Általános Iskolájában két kislánnyal foglalkoztam, akik nagyon hasonlítanak egymásra, ezért állandóan összekevertem őket. Ikrek. Nyerges Noémi és Nyerges Andrea kilencévesek. Az egyik kislány érzékel egy kis fényt, a másik semmit sem lát.

Egy hétéves kisfiú, Németh Dávid is nagyon ügyes, szép teavirág képeslapot hajtogatott.

Az első alkalommal elefántokat hajtogattam ajándékba a gyerekeknek. Az elefántokat beszíneztem különböző színű gyümölcsillatú filctollakkal. Elmeséltem, hogy tíz kicsi elefántgyerek elment kirándulni az erdőbe, és mindegyik megkóstolt egy gyümölcsöt, a tíz elefánt tízféle gyümölcsöt, és mivel ízlett nekik sokat ettek belőle. Ettől a bőrük is gyümölcsillatú lett, sőt olyan színűvé változtak, mint a gyümölcs, amelyből ettek, így lettek például cseresznyeillatú sötétpiros, citromillatú sárga, almaillatú zöld, kókuszillatú barna elefántok.

A gyerekek élvezték a mesét és játszottak az illatos színes elefántokkal.

Sikerült Hollandiából vásárolni egy könyvet, amely vakok és gyengénlátók számára készült. Az ábrák és a hajtogatásjelek domborúak, sőt a papír színe is kitapintható, mert az recés, a fehér fele pedig sima. Andrea meg is nézte a könyvet, leolvasta a jeleket (miután megmagyaráztam jelentésüket), elolvasta a Braille-írással készített szöveget. Ez arról szól, hogy a könyvet kik készítették és hol rendelhető meg. Ezt az egészet aztán megmutatta és megmagyarázta a testvérének is.

Egy alkalommal Noémivel kismadarakat hajtogattunk, s miután elkészült négy kicsi madár, Noémi leszaladt a tanterembe a furulyájáért és eljátszotta nekem a Madárka-madárka kezdetű magyar népdalt. Én énekeltem a szöveget, ahol eltévesztettem, Noémi kijavított. Olyan jó hangulatunk támadt, hogy Noémi még több magyar népdalt is elfurulyázott én pedig énekeltem.

Andreával virágot hajtogattunk képeslapra. Andrea elmondta nekem, hogy hallotta a rádióban, hogy azok a szobanövények, "akikhez" beszélnek az emberek, jobban növekednek.

Ő is beszélt már virágokhoz, és "ők" halk dallammal válaszoltak neki. Andi megígérte, hogy eljátssza nekem gitáron ezt a dallamot.
Budapesten két tiflopedagógus, Szabóné Rácz Katalin és Ruszanor Marianna segítette a munkámat azzal, hogy tanóráikon ők is tanították papírhajtogatásra a gyerekeket. Nagy öröm számomra, hogy most már megoszthatom a tapasztalataimat másokkal és egymástól is tanulhatunk.

A látássérült gyerekek origamira tanításával kapcsolatban összefoglalnék néhány fontos dolgot:

  1. Hasznosnak bizonyult az, hogy a gyerekek kezét fogva, vezetve, együtt hajtogattunk.
  2. Meghitt, intim légkört teremtett az a lehetőség, hogy egyszerre csak egy gyerekkel foglalkoztam, a szobában szinte mindig ketten voltunk. Így a papírhajtogatással párhuzamosan lehetőség nyílt arra, elmondhatta problémáit , gondjait, vagy a vele történt eseményeket.
  3. Jó, ha először a modellt nagyalakú, például 20x20-as négyzetből készítjük, aztán mikor már tudja a modellt egyedül is, akkor átérhetünk a kis négyzetekre is, az 5x5 centiméteresekre is.
  4. Fontos, hogy a gyereket az igyekezetéért sokat dicsérjük.
  5. Mindig a látássérült gyerek munkatempójához kell a tanárnak igazodni, nem szabad a gyereket siettetni.
  6. Nagyszerű, ha a meghajtogatott modellt, állatot, házat, ­amelyet nem tud a gyerek teljes egészében megtapintani -, a hajtogatás után a gyerek megpróbálja lerajzolni, milyennek képzeli az állatot, tárgyat.
  7. Az általam készített, kartonlapokra ragasztott tapintható hajtogatás-fázisok lehetővé teszik azt, hogy a gyerek önállóan dolgozzon.

1995. végén Debrecenben a dr. Kettesy Aladár Általános Iskolában jártam, ahol gyengénlátó gyerekek tanulnak. Kilenc lelkes pedagógus jelentkezett, hogy ők szeretnék megtanulni a papírhajtogatást. Az első foglalkozásra benézett az intézmény szemészorvosa és pszichológusa is, aztán "ott ragadtak", és ők is három napon keresztül hajtogattak a többiekkel együtt. A pszichológus kérésére kitaláltam egy hétfejű sárkányt, azt mondta, hogy a munkájához szeretné felhasználni.

Egy kedves pszichiáter ismerősöm felhasználta egy családterápiában a hétfejű sárkányt. Egy kisfiún segített az, hogy játszhatott a sárkánnyal, beszélhetett róla, magáról. A kisfiú testvérének pedig hajtogatott varázspálcát ajándékozott az orvos.

Debrecenben a pedagógusok május végére, gyereknapra kiállítást rendeztek a gyerekek számára, aztán a meghajtogatott figurákat, modelleket a tanítványaiknak ajándékozták azzal a céllal, hogy vágyat ébresszenek a gyerekekben, hogy ők is megtanulják a papírhajtogatást.

Május végén, Szekszárdon vállalkozó kedvű, felnőtt látássérülteket tanítottam képeslapokat, karácsonyfadíszeket és ékszereket készíteni. Ezeket ugyanis el lehet adni, a kapott összeggel a rokkantnyugdíjat ki tudják egészíteni, a megélhetés kicsit könnyebbé válhat.

Sokat köszönhetek Kricskovics Zsuzsannának, a Magyar Origami Kör elnökének, aki ötleteivel, tanácsaival, tapasztalataival rengeteget segített.
Az én munkám önkéntes, a látássérült gyerekeknek és felnőtteknek egy-egy jól sikerült modell elkészítésé nagy örömet okoz majdnem akkorát, mint nekem. És ezt nem lehet pénzzel megfizetni.

Szekszárd, 1995. július 2.
Készült a COET (ORIGAMI AZ OKTATÁSBAN ÉS TERÁPIÁBAN KONFERENCIA, 1995. New York) felkérésére.

Játékkategória: 
origami
Szerző: 
Viszlói Emőke
Beküldő: 
Viszlói Emőke